SAN SEBASTIAN – A VILÁG LEGJOBB KAJAVÁROSA

Hogy miért ajánlom? Mert a világ legjobb “kajavárosa”  Baszkföld fővárosa San Sebastian. Ok, persze szép is, és van tengerpartja, sőt építészete sem elhanyagolható, és ha Bilbaoban eltöltünk egy napot előtte, akkor kulturálódhatunk is a Guggenheim múzeumban Jeff Koonsal vagy egy jó Basquiat kiállitással, de azért ha őszinték akarunk lenni, akkor az ember zabálni megy elsősorban oda.

Az eredeti cikk a Kreatív Online-on jelent meg.

Jeff Koons

Jeff Koons

Gyakorlatilag nincs olyan hely San Sebastian belvárosában, az óvárosban, ami ne a legtökéletesebb alapanyagokkal dolgozna és a legjobb technológiával rendelkezne. Van olyan pintxo bar amely klasszikus szeletelt kenyérre feltűzdelt finomságokat árul, de van sok olyan, ami tapas és raciones méretben tálalja az ételeket. Előbbi kisebb, utóbbi nagyobb adagot jelöl. Ezek abból a szempontból jobban tetszettek és népszerűbbek is voltak, hogy csak szezonális és friss alapanyagokkal dolgoznak és minden azonnal ott frissen készül.

Rántott tengeri rózsa rózsaszín mártással – életemben nem ettem még tengeri rózsát, de valahol a tengeri rántott velő körül mozgott az íze, A mellé kapott korianderes, csípős, majonézes, kicsit ecetes mártás géniusz volt.

La cuchara de san telmo

Palamos rák aiolival – alapanyag perfekció, grillezési tökély.

Szeretek jó előre felkészülni az ilyen jellegű megmérettetésekre: megnézem az épp aktuális ranglistákat, tripadvisor bejegyzéseket, chowhound értékeléseket, blogokat és ajánló site-okat és ezek alapján elkészítem a saját mátrixomat, hogy mit és hol érdemes kipróbálni. Ebben az esetben szüleim is velünk voltak es nem is nagyon értették, hogy miért állítom fel őket egy nagyon hangulatos pintxo barban az asztal mellől es utasítom őket arra, hogy vegyék a kabátjukat, mondván: ez a hely sajnos nincs a listámon. Sajnos, ilyenkor nem ismerek tréfát es nem vagyok valami rugalmas.

Iberico sertésoldalas. Ezt asszem “kebabnak” hívták. Leesett a csontról annyira puha volt. Ebből kettőt toltunk be rövid idő alatt.

Iberico ropogós malac almamártással. Szerintem a bőrön látszik is, hogy ez mennyire fantasztikus volt. Vajpuha malachús a ropogós bőr alatt.

Euskadi. A baszkok identitása megkérdőjelezhetetlen. És van hozzá egy jó kis zászlójuk, saját nyelvük, sőt még saját betűkészletük is. Irigylésreméltó hogy arculatilag ennyire konzisztens tud lenni egy nép.

Négy egészen különböző helyet sikerült megnéznünk egy este alatt. Volt kísérletezőbb konyha – dinnye tonhal es reszelt tojássárgája – volt tradicionálisabb – iberico oldalas – és valahol a kettő között – rizotto idiazabal sajttal. Az utolsó Borda Berri névre hallgató intézményben mar küzdöttünk erősen az oldalassal es a hátszínnel, de hősiesen legyőztük őket a végén.

Isteni, ahogy az ember a napi ajánlatokból (csak ez van) leadja a rendelését a pultnál – ha sikerül odaférkőznie –  és addig szopogatja a sidrajat avagy almaborát, amíg nem üvöltik a nevét hogy kész az étel. Ezt azután érdemes a pult mellett állva optimális esetben késvillával, hely es pult hiányában pedig állva kézzel elfogyasztani.
Ami meg egészen meglepő az az, hogy a dolog teljesen generáció független. Egymás mellett állnak a fiatalok és a 70 éves nyugdíjasok és mindegyik élvezi az ételeket és az életet.

La cuchara de san telmo. Pulthoz áll az ember, leadja a rendelést, majd megpróbál elhelyezkedni (sikertelenül). Utána üvöltik a nevét, ő megint megpróbál átvágni a tömegen (sikertelenül), majd tányérokat egyensúlyozva a feje fölött helyet keres újból.

Beti Jai. Ilyen a klasszikus pintxo. Egy botocskára felszúrt szendvics mindenféle kivitelben.

A fuego negro. Talán a leginkább innovatívnak nevezhető tapasintézmény. Már már molekulárisba hajló.

Ezen a szakaszon van a legtöbb és legjobb tapas bár

Polipkar sárgabarack mártással. HÚ. Tökéletes grillezett és ismét elképesztően puha polipkar. Alatta édes krémes barackszósz.

Oldalas, bélszín magos mustárral. 

Nem is tudom mit érdemes itt olvasni. Étlapokat talán. Meg a Michelin guide-ot. Ugyanis itt van az egy főre eső legtöbb csillag Európában. San Sebastian vagy Donostia nem nagy város, de mégis van neki legalább 3 db 3 csillagos étterme és számtalan egycsillagosa is. Ha meguntuk a kajablogokat és az értékeléseket, akkor vegyünk a kezünkbe egy Hemingwayt, mondjuk az Akiért a harang szólt-ot vagy a Nap is felkelt-et. Zenének ajánlom a Los cuaranta principalest ami mai zenéket nyom, vagy a Kiss FM-et, ami ideális 80-as popot tol ahhoz, hogy az ember elviselje a 4 órás vezetést Madridból felfele.

Gombás rizottó idiazabal sajttal. Mit mondjak, a rizottójuk is remek. Inkább orzoval készül, ami tésztába hajló nagy rizsszemet jelöl. Plusz gombák, gombával dúsított alaplé és rá olvadozó juhsajt.

Steak

Tonhal görögdinnyével és reszelt /fagyasztott tojássárgával. Érdekes módon a dinnye egész jól passzolt a tonhallhoz, mindkettő a maga nemében “édeskés” a fagyasztott reszelt tojás meg a kívánt sósságot adta.

ASADOR ETXEBARRI – ESSZENCIÁLIS TÖKÉLETESSÉG BASZKFÖLDÖN

Baszkföld. Egy hely, amiről a 80-as években csak azt tudtam, hogy a rettegett ETA otthona és folyamatosan robbantgatnak. Az országrésznek, vagy nevezzük tartománynak akkoriban elég rossz volt a PR-je és az image. Ez valamikor az ezredforduló táján megváltozott, hiszen elég komoly kísérlet ment végbe arra nézve, hogy a gasztronómián keresztül definiálják magukat a világ felé és önmaguk felé. Ehhez társul egy olyan földrajzi adottság persze, ami olyan, mintha Szlovéniát ültetnénk át valahogy Spanyolországba: hasonlóan kell elképzelni itt is a kacskaringós hegyi utakat, a sok zöldet, erdőt, a legelésző marhákat. De aztán lejutunk a tengerpartra és ott vár minket minden, amit a tenger adhat, a legjobb kagylók, rákok, polip és halfélék. Valószínűleg épp ez vezethetett ahhoz, hogy gyakorlatilag itt mindennek és tényleg mindennek elképesztő jó íze van. Teljesen mindegy hogy malacról (cerdo iberico), marháról (a híres chuleta steak), libamájról, polipról, palamosi rákról, kagylókról vagy egyebekről beszélünk, itt minden fantasztikus. A legutolsó talponállóban is meglepően magas szintű vendéglátásról beszélhetünk.

Tehát a baszkok ráálltak a kajára, szerveznek is rendesen mindenféle szimpóziumot, vásárt, továbbképzést, tobzódnak itt a legjobb szakácsok és – bár nincs erről pontos statisztikám – itt van a lakosság lélekszámához képest a legtöbb 3 Michelin csillagos étterem San Sebastianban és vidékén. Nagyon régóta el akartam látogatni ide és mivel egyetlen fapados, se más légitársaság nem indít ide közvetlenül járatot Pestről kénytelenek voltunk Madridon keresztül menni és felvezetni 3,5 óra alatt Bilbaóba. Bilbao mellett pedig megszálltunk egy Durango nevű bájos kisvárosban, ami egyébként egyfajta ipari központja is Baszkföldnek, a sok ide települt német alkatrészgyártó üzem miatt. Durangotol pedig csak 5km-re volt a hely, amiért valójában érkeztünk ide: az Asador Etxebarri.

Hogy van-e Michelin csillagja vagy nincs (van, 1) vagy szerepel-e a San Pellegrino top 50-es listáján (szerepel, 13dik) ez majdnem irreleváns. Ami fontos, az az, hogy a fenti említett alapanyagok, amelyekben Baszkföld bővelkedik a lehető legpuritánabb formában jelennek meg itt. Szinte már minimalista konyhaként nevezném. Van egy alapanyag és van egy fatüzelésű óriás grillsor. A séf, Victor Arguinzoniz minden egyes alapanyaghoz más fát, faszenet rendel, és azon tüzeli, illetve füstöli meg a produktumot. Füstöl ő tejet és vajat és sajtot is a rákok és a húsok mellett. Szóval ez a fajta minimalizmus vonz, mostanában nem tagadom, ahogy kezdjük a molekuláris konyha világát és a bonyolult sok összetevős, sokféle textúrával játszadozó ételek világát magunk mögött hagyni. Ide volt foglalásunk és nem kérhettünk volna mást, csak a szerintem nagyon barátian árazott degusztációs menüt, ami kb. 15 fogásból állt és 125 euro volt fejenként. 

Először vaj és házi kenyér érkezett. Valójában ennyi pékséget még sosem láttam egy kisvárosban előtte: kicsit Franciaországra emlékeztet ez a fajta megszállottság a pékáruval és a különleges süteményekkel. Mert hát ebből is jól állnak. A vajak füstölt vajak természetesen. Nagyon kellemesen enyhe füstös ízük van abszolút nem tolakodó – ez mindegyik fogásra jellemző egyébként. Az egyik vaj egy kecsketejből készült és fekete sóval hintett sűrű darab. Egyébként elég intenzív kecskesajtos ízzel. Nekem ez jött be inkább, ezt kenegettem a ropogós vekni szélére. A másik egy édeskésebb, friss bivalytejből készült habosított, mézzel és mandulával szórt alternatív verzió. Mindkettő különleges és isteni volt.

Ezután a legtipikusabb spanyol szendvics Etxabarri verziója következett: bocadillos con chorizo, avagy “kolbászos zsemle”. A kolbászt ők maguk készítik és valóban csak superlativusokban lehet róla értekezni. Kicsit csípős, finom paprikás, kellően zsíros, olvadozik a szájban. És mindez egy enyhén pirított talán kolbászos zsírral kenegetett házi kenyérkén. Hú. Ebből rendeltünk még egy adagot annyira jó volt.

Paradicsomsaláta hagymával. Baszk kirándulásunk során igen kevés zöldséget fogyasztottunk, ez volt az egyik ilyen fogás. A paradicsomot is enyhén füstölik, héj nélkül paradicsomvízben, olivaolajjal tálalják. Fantasztikus az édes, puha paradicsomhús íze. Esszenciális.

Ismét egy toast, egy snack, Baszkföld egyik legjelentősebb exportcikkével, a szardellával. Az intenzíven sós, füstös, olajos szardella természetesen ebben a műfajban az egyik legjobb, amit életemben ettem. Nehéz megfogalmazni, hogy milyen mély, valójában lehengerlő sós tengeri ízt tud produkálni egy ilyen apró halacska. Nemrég kezdtem el nagyon megkedvelni és most már haza is hoztam néhány konzervet is a legjobbak közül. Ezt ugyebár másképp nehéz tárolni, csak üvegcsében vagy konzervben.

Az Etxebarri étlapján a föld, a víz és a tűz témakörei váltakoznak attól függően, hogy a piacon abban az évszakban mi található. Itt most őszbe hajlott az szezon és ennek megfelelően előkerültek a gombák, no meg előkerült a sütőtök is. Hajszálvékonyra vágott frissen füstölt gombák egy ropogós pergamenszerű lapon, mellette szintén erőteljes földes jegyeket felvonultató sült sütőtök brikett, rajta sütőtök krém. Füstös, földes ízek, de itt is az egész mélysége megindító. Az alapanyagot csak annyira melegítették meg amennyire kellett, hogy előcsalogassák az ízeit.

Palamosi rák. Palamós egy katalán kisváros, ahol a helyi halászok ilyen elképesztően piros rákokat fognak ki a tengerből. Ezek természetesen a legjobb rákok, amelyek Spanyolföldön kaphatóak, sokat sejtet ugye az eredet-megjelölés, amelyben egy város neve van. Lsd pl Jabugo sonka. A két rákot meg kellett pucolni, leválasztani a fejét aztán kiszívni belőle a tömény tengeri ízt. Már maga a művelet, ahogy az ember széttépi ezeket a rákocskákat primér és elemi. Elképesztően friss volt, sőt félig nyers is, csak decensen megfüstölve. A húsa édes, fényes, roppanó, rezgő, remegő.

Következett a tintahal. Saját tintájával sűrített mártással és karamellizált hagymával. Tökéletesség. Nem is kell ennél több csak a legtökéletesebb alapanyag, ahol szó nincs arról, hogy rágós, nyúlós, vagy gumisra túlsütött. Pont annyira grillezik, és pont annyira van megperzselve amennyire kell.

Vissza a föld javaihoz. Grillezett vargánya és padlizsán, amit enyhén nyaldostak csak lángok. Umami. A füst, a gomba érdes, földes ízei, a grillezett padlizsán ízeinek mélysége, testessége.

A következő enyhén felejthető volt, egy vörös márna sashimi, ami „csak” némi hagyma feltéttel érkezett. Ez volt talán az egész vacsora egyik leginkább középszerű fogása, hiszen úgy éreztük a hal nem kapott faszenet, füstöt, ízt, és az étlappal ellentétben nem éreztük, hogy marinálták volna, nem is volt hozzá semmi különös, ami feldobja. Nem voltunk oda tőle.

Fehér tonhal pistoval. Ez a fogás is megosztotta a társaságot. Én imádtam. Ismét a tökéletes harmóniára törekedett ízekben a szakács, az egyébként nem túl zsíros tonhalszelettel, aminek éppen csak kifehérítette a húsát, a külső kérgét a hő, a közepe viszont még rózsaszín maradt. Egyfajta kontrasztot a sült paradicsom és a redukált pisto jelentette, ami olyasmi, mint a spanyol lecsó. Nekem túl kényes és túl lágy volt a hal ahhoz, hogy egy ilyen erős paradicsomos, hagymás mártás kísérje, de más vitám nincs a szakáccsal. Érdekes és rendszeres visszatérő gondolat itt, hogy igencsak kevés, de ízben nagyon erőteljes alapanyagok használatával mennyire lehet kihozni belőlük az umami ízt. Erre ez a minimalista zen szerű konyha tökéletesen alkalmas, talán Japánban van ehhez fogható.

Na és akkor az este főszereplője: a rostélyos, a chuleta. Kár hogy ez már igencsak a végére maradt, mert ekkor igencsak kezdtünk tele lenni. De kár lett volna ezért az igencsak szépen megkérgesített példányért. A külseje szinte szenes, a belseje meg puha rózsaszín. Kábító zsírszövet pipa, omlós hús pipa, sült sós kéreg pipa, csontot lerágni pipa. Igen, ezért érdemes volt ennyit utazni.

A desszertek közül ez a szülinapi krémes egészen elképesztően finom volt. Egy ilyen karamellás sült tésztaburok volt rajta, alatta pedig vaníliás krém és rétegekben hártyavékonyságú tészta. Négyen kb. 5 perc leforgása alatt elpusztítottuk az egészet.

A klasszikus desszertjük az égetett tejfagyis céklakrém. Ez egy vaníliafagyi epervelővel, de az Etxebarri féle átértelmezett verzió. A vajhoz hasonlóan a sűrített tej is kapott egy füstös ízvilágot, körülötte pedig a földes, édes cékla remek partnernek bizonyult. A desszertnél megint játék az ízekkel, illatokkal: földes, krémes, édes, füstös.

A végére maradt füge is szintén valami tejsodóban, de erre már nem tudtam teljesen koncentrálni, mert teljes ízorgia volt a számban.

Hogy ez volt életem egyik legjobb és legemlékezetesebb étkezése az biztos. Hogy a Pellegrino miért tette a 13 helyre a világ legjobb éttermei között annak ellenére, hogy csak egy csillagja van, azt is pontosan értem ezután. Kevés olyan hely volt, ahol hetekkel az étkezés után is még relatíve pontosan fel tudtam idézni a fogások nagy részének ízét valamilyen módon az emlékeimben. Itt ez történt. A tökéletes alapanyag, úgy kezelve, ahogy illik, pont annyira pirítva, grillezve, füstölve amennyire kell, nem tolakodó módon, nem úgy hogy a füst uralkodjon rajta. És mellé ezek a remek mártások, vizek, apró kis kiegészítők, amelyek jelzésértékkel vannak csupán a tányérra helyezve, hogy véletlenül se vonják el a figyelmet a sztárattrakcióról magáról, a tökéletes produktumról- legyen az gomba, paradicsom, rák vagy steak, De amilyen egyszerű, annál meglepőbb az ízek mélysége és össztettsége. Azt hiszem ez a tökéletes konyha maga.

Összesen 10/10

Asador Etxebarri

Plaza de San Juan, 1 

48291 Atxondo, Bizkaia
http://asadoretxebarri.com/

EL TORO – DO SPANIARDS REALLY EAT FETA?

El Toro. The Bull. The ultimate Spanish symbol. A proud name for a proud restaurant. One that has a wealth of Spanish dishes, maybe even authentic tapas and everybody’s sipping fino seco (dry sherry) or Rioja. At least that’s what I had in mind when I visited the newly opened restaurant in Újlipótváros. I spot the big San Miguel sign hanging in front of the establishment from a distance, which already maks my heart beat faster. What could be better than a cold, draft Spanish beer. In my mind I’m not really walking along a dirty Újlipótváros street, but on the seaside eating some chipirones and washing it down with a cool lager. Stepping in to the place I find myself in a pretty minimal designed restaurant – actually rather verging on the simple than minimal. Decorations of bulls, Spanish scenes, torreadors and arenas fill the walls. Our waitress is not really knowledgeable in Spanish cuisine or wines, but she is efficient and has a sense of humour, therefore masks her incapability well.

We start off by ordering the „tapas” dips with home bread. Now I have a pretty good sense of tapas because I spend every summer in the south of Spain eating through various plates of tapas every day. But I can assure you that you won’t find „feta cream dip with dried tomato” or „egg cream with cheese” on these menus. Perhaps I’m too picky on this subject, but why name a place El Toro and design it with bulls and stuff if your menu only has traces of certain dishes that would make you a ’Spanish or Meditteranean restaurant’. Anyway, design, identity and food are two separate things and food is what counts. And El Toro has some pretty darn good tasting dips and their flatbread is also very tasty. Oh yes, and the beer is what I expected it to be like. Mmm. So we start off very well indeed on our quasi-Spanish journey. We also order a plate of Serrano ham with pickled vegetables. The ham is good, but the vegetables are replaced by slices of orange, grapes, nuts and green salad. Simple, good food, but no real revelations there.

A member of our company goes for the „truly Spanish” Breast of Chicken in cheesy breadcrumbs and mashed potatoes. It’s what it is: the breaded chicken is prepared light enough, not swimming in batter and grease and the mash seems to be original and not made from powder. What we really want to try is the Uruguay T-Bone steak with home fries and garlic butter. Well I’m unfortunately one of those lucky guys who have been to parilladas in Uruguay and let me tell you about the meat there. First of all it melts in your mouth. Second of all it’s not kept on the grill for too long: medium pink being the best colour for your steak inside and the outside getting a nice char from the flames. Our steak in El Toro was a sizeable piece but it failed to deliver on many counts. First of all the meat wasn’t soft, pink, but overdone and the juicy tastes reduced to almost nothing. Perhaps it took too long for it to get here from Montevideo, but the consistency was also far from perfect. The butter didn’t add much taste either, so it was a bit of a waste of money overall. Accross the table, a serving of El Toro steak arrived with a cheddar tortilla and vegetable wrap. The meat was prepared with more care and the tortilla also proved to be a worthy companion to the dish.

One last word about the wine list. We only had two lonely Spanish wines available that night and the Rioja recommended by the waitress was truly terrible – we then continued with a Hungarian Shiraz that was far better.

To sum it up: a great place for some dips, home made bread a couple of beers and a good friendly chat.

Overall: 5/10

http://www.eltorocafe.hu/

LA BODEGA – ALTERNATIVE TAPAS

I met the owner of La Bodega, Budapest’s newest tapas bar at the wine festival this year. His place is just next to the Alagút, where the infamous and seedy “Best Pub on the Street” (Az utca legjobb kocsmája) used to be. He is an acquaintance of an acquaintance and I was happy to meet him to check what novelties he will be introducing into the city’s tapas scene. I guess we were both a little tipsy when I asked him the following question: ” So what makes your place great? What’s the difference between this and Pata Negra?”. “Only that mine is actually edible” came the self-assured and rather provocative answer. I myself am an avid tapa eater and have pretty OK memories of Pata Negra and appreciate their efforts they make in having a variety of manchego cheese and iberico ham as well as a good and cheap selection of spanish wine. The owner of La Bodega also told me he thinks that the majority of the wine in Tapa Negra are crap.

Needless to say I was immediately intrigued by the place and thought that it would be similar to Moro in London or my favourite little place by the sea in Malaga where you sit on huge oak casks and are served completely random tapas by the waiters as you sit and sip on your fino sherry. So we went there on a lazy lunch break on a Saturday expecting to be dined and wined like juan carlos, the rey de espana. The place was almost completely empty aside from a couple of guys who seemed like regulars in one corner and an absolute drunken playboy sitting next to the bar. Our playboy tried to chat up the very good looking waitress practically all throughout our lunch and the drunker he got, the louder his remarks came drifting towards us. Not a nice experience at all.

The wine selection contrary to our expectations was limited and full of Hungarian brands. Spanish wines I could not see chalked on the board at all. This might also be a Bortársaság outpost, but then why call it the La Bottega tapas bar? The food also fell very very short of the hype with a strange combination of pates and spreads, some skewers and only a few real tapas if you ask me.

We went for the following. A cream of mascarpone and blue cheese which was nothing more and nothing less but a spread, which we put on our OK bread. A good attempt at a chorizo in red wine, where the sausage was tasty and well done with a pretty thin red wine sauce that we weren’t able to dip but also tasted good. A sad attempt at gambas pil pil or gambas al ajillo depending on what it was trying to imitate. A bowl of cold shrimps with an overpowering garlic taste that I could still feel two days later in my mouth, and it was that lingering bad garlic taste that usually comes from garlic powder than the one that stays with you after a helping of freshly cooked or rubbed garlic. It was like the one you can buy canned or stored in olive oil in supermarkets or at any good delicatessen.

The cheese plate arrived straight from Kaisers with a selection of completely dried out mimolette (forgot to take the crust off – never mind), chunks of some mediocre manchego, wafer thin slices of emmenthal or some other cheapo alternative and a herb crusted brie-type of thing. Terrible. And where was the jamon iberico bellotta or the polpo gallego or the mejillones diavolo or whatever? maybe a spanish flan? nope.

Last but not least the skewer arrived, which was made up of pretty dry chicken pieces marinaded in some oriental spices and some fruit chutney on the side. Fruit chutney? In a tapas bar? With some Hungarian Szürkebarát? You gentlemen, have lost the plot.

La Bodega Wine & tapas bar
Next to the Alagút
Overall: 3/10

PATA NEGRA – MIGHTY MOUSE

I was feeling like having some tapas. Nowadays I’ve been trying to balance my eating out with less and less dinners and having juice days once a week. All just to keep my weight in check, at a level that is attractive for me every time I look in the mirror. To continue this trend I thought the perfect dinner on a weekend would be to skip all the fatty meats, pasta dishes, huge Hungarian meals and go for a nice, easy tapas dinner and a great bottle of wine.

The tapas scene in the city ain’t what I would call “thriving”, Pata Negra being the one and only true follower of Spanish small plates. Sometime I get a sudden urge to experience what it feels like being back “in my second home” in Marbella and downing large plates of chipirones, boquerones, patatas bravas, chorizo and red wine. I can only experience the real stuff every summer down in Spain so in the meantime Pata Negra remains my only medicine for those Tapa-aches in my belly.

Design: a very nice, homely feel with Moorish tiles on the wall, exposed brick walls, a great bar counter where you can always find some guys having a couple of pints (a sign of hospitality), loads of pictures depicting traditional Spanish bullfights, exposed ventillation shafts adding a modern touch and unfancy tables. Good atmosphere, good taste.

OK. Now the number one thing I do when I sit down in Pata Negra is order a bottle of this stuff. It’s called the Baron de Ley and it is one of the finest Rioja wines around. The previous vintage was cheaper and better on my earlier visits but this one didn’t disappoint either. At 6500 Fts a pop it seems like quite a bargain compared to how much some of the truly mediocre Hungarian wines are selling for in gastro circles.

Too bad the waiter brought out the bottle uncorked and started pouring it out into two glasses even without a taste or sniff of the thing. But you get used to these things quickly in Southern Spain (even though this place is just trying to emulate what that’s like). Don’t let these things worry you, otherwise you’ll get a heart attack very soon. Take it easy, chill out, be patient.

The Baron went down smooth. Compared to a wine that’s aged for almost 8 years it seemed a virgin in fact. This is the most expensive wine on the wine card by the way and maybe we would have been better off for some lesser known Ribera del Dueros for 3-4000 Fts. Next time. Sorry, before the Baron was tested, I couldn’t resist asking for an aperitif: a nice Sherry or Fino as the locals call it – that’s another thing I learnt in Spain.

Slowly our friends arrived and we ordered the first raft of dishes: Jamon Serrano (cheapest variety out of the three offered – not aged for 12 or 24 months, still very good indeed), a great little baby squid a la plancha (on the grill), a nice plate of aged manchego cheese, some prawns al ajillo (with extreme amounts of garlic) , some olives and a plate of patatas bravas (roast potatoes with a spicy red sauce). All of the dishes seemed better than before, mosre consistent, more grown up, like the chef had an infusion of self confidence suddenly. The bread was a bit lame, but you kind of expect that in the city offering some of the worst bread rolls on the planet. We finished up the dishes in no time, a bite was all we got out of each plate since we were four. I had the olives all to myself and devoured them while greasy little fingers deliberately kept the prawns far away from me.

So we went for the next round: another larger plate of ham, another plate of prawns, a large salad, a chipirones fritas with some alioli sauce and the unforgettable chorizo cooked in red wine. The chorizo is fantastic bite sized pieces of Spanish kolbász sausage cooked in red wine which gives it a tangy taste. The only forgettable thing was the alioli sauce which had way too much oil in it and therefore looked like a gelatinous glob of snot or drool or someting really disgusting and not the airy, garlicky thing it should have been. Not too many complaints on the taste front otherwise. We actually felt quite full by the end and although everyone started off by saying they weren’t going to have anything (ok, mabe just a bite) we managed to wipe clean all the plates and even dip clean the red wine sauce under the chorizo.

Saw some signs of parillada meats on the new menu like pre-ordered shoulder of lamb. I’m pre-ordering it already for our next “light” meal.

Overall: 6,5 out of 10.

Pata Negra spanyol tapas bar

http://www.patanegra.hu/