TAUBENKOBEL – TURBÉKOLÓ ÉS SZÁRNYALÓ GALAMBOK

Rövid visszaemlékezés következik a nyár egyik legemlékezetesebb vacsorájáról, zömmel képekben. A Fertő tó melletti Taubenkobel, avagy Galambdúc étteremben töltöttünk el egy szerelmetes hétvégét nejemmel és itt turbékoltunk két napon át Walter Eselböck zseniális, Relais & Chateaux panziójában és éttermében. A Taubenkobel két Michelin csillagos lenne, ha a francia kalauznak lett volna pénze arra, hogy Bécsen kívüli helyeket is teszteljen, de így sajnos elvesztették rangjukat – papíron. Ha valami, akkor úgy gondolom ez is azt eredményezte, hogy a konyha magasabb fokozatra kapcsolt és bebizonyította, hogy van olyan jó, mint a többi bécsi csillagos étterem. A Taubenkobel olyan helyen van, ahol józan épeszű ember valószínűleg nem tenne éttermet. Schützen am Gerbirge valószínűleg az egyik legszíntelenebb település az amúgy sem izgalmas osztrák kisfalvak között. Még ha a Fertő tó mellett lenne, megérteném, de kb. 8-10 km-re van a tó partjától. És nem is a főutcán van, hanem egy igen csendes mellékutcában. 300 métere onnan már szántók vannak. Mindez azt eredményezi, hogy aki erre jár, netán betér, az tudja, mit keres, nem véletlenül téved errefele. És a jutalma nem más, mint háborítatlan nyugalom, béke és kulináris magaslatok. Itt nemcsak fine dining étterem üzemel, hanem egy kis panzió is tíz gyöngyszem szobával, kis tóval és vegyesbolttal. A vegyesbolt egyébként napközben vegyes hideg- és meleg falatokat árul, mint alább látható.

Baconos, spárgás quiche mesclun salátával.

Vegyes hidegtál: Olivabogyó, grillezett hideg cukkini és padlizsán, makréla, articsóka.

Mind az élmény része, a tó mellett, egy pohár isteni helyi rosé társaságában.

Két településsel odébb, Oggauban, előző este volt szerencsénk meglátogatni apró borászatukat (heuriger) is, ahol remek mangalica krémeket fogyasztottunk, tejfeles szalonnás lángost, currys tojáskrémet és isteni házikenyereket. Mindenkinek maximálisan tudom ajánlani egy balzsamos nyári estén, hogy vegye be ide magát, családját, barátait, fogyasszon gazdagon és locsolja le a ház boraival, amelyek egész széles skálán mozognak a zweigelttől a velteliniig. Kemencében sül a lángos, könnyű borok itatják magukat, nagy kuvasz terpeszkedik a kertben és a szomszédban bégetnek a bárányok. Idilli.

Na de mindez csak amolyan előjáték (Vorspiel) volt az esti nagy vacsora előtt. Nem is szaporítanám a szót, álljanak itt a képek Walter Eselböck elképesztő kreativitásának testamentumaként. Néhányszor beszúrok majd kommenteket a képek alá, de összességében annyi elmondható, hogy Eselböck konyhája a nagy osztrák gourmet térképen a legkreatívabb, amit eddig fogyasztottam. Kreativitásban ő viszi eddig a pálmát. Ami persze nem azt jelenti, hogy jobb lenne, mint a Bacher, vagy a Steirereck, de ezek sokkal letisztultabb, háziasabb ízekkel operálnak, biztosra mennek. Itt minden egy picit olyan, mintha 19-re lapot húznának, valami plusz ízzel vagy alapanyaggal, aztán vagy zseniális a vége, vagy picit értetlenül áll a vendég a végeredmény előtt. Két menüt is volt szerencsénk párhuzamosan fogyasztani, ezért innen is, onnan is szemezgetek, nem lineáris a menü.

Amouse. Fertő tavi fogas sashimi és tatár két tésztalap közt.

A kenyér felhozatal. Ötös.

Második welcome fogás: Knorr leves ízvilágát tükröző egyveleg. Ezt nem értettem pontosan, de asszem a lényeg az, hogy tökéletesen sikerült természetes alapanyagok segítségével egy kvázi szintetikus leveskocka és ízfokozó ízvilágát rekonstruálni. Gondolom sok volt benne alul a szárnyasfond, tetején zöldség és petrezselyemhab. Mindenesetre megvolt a Knorr élmény. Vicces.

Pisztráng-Vöröshere- Dinnye. A kb. fél cent vastag cukros, isteni, dinnyeszeletre a következő elemeket helyezte a konyha: rétegzett lazacpisztráng és pisztráng, kaviár, idős balzsamecet, meggy és egy vöröshere nevű növényből készült olaj, amely nem látható, de füstös íze nagyon is jelen volt. Itt talán érdemes megfigyelni a füstös lazacpisztráng és olaj valamint az édeskés elemek – meggy, dinnye összjátékát. Gyönyörű tányér, friss ízek.

Rák- Uborka-Borjúmirígy. Bár nem nagyon éreztem összhangot a két tányér között, ízben mégis isteni volt minden egytől egyig. Az egyik tányéron alig kezelt rákfarok jéghideg uborka granitával és zselével, valamint valami fejhús/kocsonyaféleség, aminek nem volt túl markáns íze. Ez eddig rendben is lett volna, friss és finom kezdet. De jött hozzá egy másik tányéron három mirigydarab, háromféleképpen elkészítve, ami érdekes kontrasztot adhatott volna a hideg- meleg spektrumon, de őszintén szólva nem adott hozzá olyan sokat. Ja, és emellé jött még egy kupában egy citromfüves velouté szerűség is, ami aztán már teljesen elvitte a dolgot az őrület irányába. Nem láttam az összefüggést.

Hideg paprikakrémleves „nem emlékszem milyen, de nagyon finom sorbet-val” a közepén. Ez maga volt a mennyország. Hál istennek itt a séf egy tányérra koncentrált és nem háromra és ezért az ízek tökéletesen voltak. Friss, intenzív, kicsattanó paprikaszín és íz, megbolondítva ismét egy kevés citromfűvel, a közepén pedig egy hűvös sorbet, ami fokozatosan beleolvadt a levesbe. Tökéletes volt.

Az én folytatásom se volt gyenge, de ilyen kísérleteket láttunk már a Steirereckben is. A dermesztett és lereszelt libamáj már sok csillagos étterem menüjét díszíti, ettől függetlenül kitűnő találmány. Pláne, ha nyári szarvasgombával és polentával ötvözik és az egészet egy pezsgőspohárban tálalják. Egy tömény umami bomba.

A másik menüben is libamájjal folytatódott az este. Soproni libamáj-Barack-Mogyoró. Technikailag kifogástalanul elkészített máj, ízre is pompás, a tetején jelentős, sötét, égetett kéreggel, rajta pár szem pörkölt mogyoró. Mellette konfitált, istenien édes barackgerezdek. Egyszerű és nagyszerű.

Malac hasalja-Fogas-Fertő tavi Nád-Fingerlime. Na, itt megint kezdett erőteljesen innovatívba átmenni a dolog. A helyi terményeket képviseli a malac, a fogás és a nád is, de a fingerlime névre hallgató ujjalakú, hosszúkás, ízében ismét a citromfűre hajazó, lime növény használata a szakács ausztrál kalandozásainak köszönhető. Evvel a keleties fűszerrel sikerül egészen új szintre emelnie ezt a mare e monti fogást. A tündöklő fehér fogasdarab a képről egyértelmű. A fingerlime-al és a malac jus-jével sűrített mártás is. A tányér jobb szélén helyezkednek el a náddarabok, tetejükön kis szelet fingerlime-al. Hogy mi volt az aranyleveles fekete mázzal leöntött torony alatt? A hasalja. Visszagondolva és elemezve a tányért látszik, hogy a lime-al sikerült kiemelni a tavi fogas kissé neutrális ízeit, a baconbe csavart darab, pedig füstös ízt kölcsönzött a tányérnak, a malac jus-vel együtt. Érdekes volt és bonyolult.

Fürj szénában (Wachtel im heu). Eselböck egyik emblematikus fogása. Az aprócska fürjet egy füstölgő szénaágyon hozzák ki a pincérek. Vélhetően elkészítés után ezen füstölik meg. A köretre nem emlékszem teljesen a kép alapján spárga és sárgabarackra tippelek, de fogalmam nincs mi volt a tésztalapok közé beszorítva. Annál inkább emlékszem a fürj jellegzetes, vad/szárnyas ízére, a füstös aromájára, a májra és belsőségre, amivel a madarat megtöltötték. Ez zseniális volt ismét, mert egyszerűségében mégis olyan komplex ízélményt okozott, amire hónapokkal később is pontosan emlékszem.

A másik oldalon Bárány-Kecsketej-Töltött szőlőlevél-Nírfa. Fák, nád, széna, a természet sokféle módon előfordul Eselböck menüjében. Mivel feleségem ette ezt a fogást, nincs sok emlékem róla. A bárány tökéletes volt, az alatta lévő paprika coulis szerűség isteni, a külön pohárban érkező kecsketej és szőlőlevél értelmetlen és erőltetett. De biztos lenne értelme, ha jobban belemélyednék és mondjuk én ettem volna.

Epoisses. Na ez ismét egy bomba volt. A világ egyik legjobb, legintenzívebb sajtjaként nyilvántartott Epiosses-ból Eselböck egy creme bruleé szerűséget álmodott meg. Alul a lágy sajt folydogál, felül pedig ráégetett kemény máz fedi a rém büdös sajtlávát. Már méterekről lehetett érezni a közeledő Epoisses illatát, ami olyan „büdös”, hogy Franciaországban megtiltották a tömegközlekedésen való szállítását. Feleségem nem is nagy sajtos, ezért az egészet én toltam le. Kitűnő kíséret volt hozzá a fehérbor, azt hiszem zöldveltelini (?) sorbet, amely frissességével, jegességével, enyhe cukrosságával nagyon jól ment a masszív, nehéz sajthoz. Zseniális volt.

Tökmagzselé. Az osztrákok elképesztően vonzódnak a tökmaghoz, illetve a tökhöz. Akár leves, akár olaj, akár mag formájában is szívesen fogyasztják. A tökmagból és tökmagolajból készült zöld zselé, tetején pirított magokkal viszont kellemes meglepetés volt a konyhától. Sorbet helyett egy igazán ötletes frissítő.

Remek helyi kecskesajtok különféle chutney-kkal és lekvárokkal. Ha jól emlékszem a zöld valami bizarr dolog volt.

Yuzusoufflé. 1. így néz ki egy soufflé. Habkönnyű, éteri. 2. yuzuból még sosem kóstoltam soufflét, de hűen követte a szakács citrusfélékhez való vonzódását: a citromfű, fingerlime, yuzu sor nem tört meg.

Néhány szó a borkíséretről. A kezdeti két rizling, Volkom illetve Van Volxem Saar rizling kitűnően passzolt az ételekhez. A Perry Creek névre hallgató kaliforniai kézműves chardonnay viszont már nem hatott meg annyira. Ami végképp nem, az az Atanasius névre keresztelt zweigelt, kékfrankos válogatás, amit a fürjhöz szolgáltak volna fel. Meglepő volt számomra, hogy előző nap ittam belőle nagy mennyiséget Eselböckék heurigerében és vittem is egy üveggel 10 euróért, amit én is és pincérünk is egy kicsit túlértékeltnek gondolt, de jókedvem volt és belementem. Értem, hogy a fürjhöz nem lehet valami nehézbombázót felszolgálni, na de egy tízeurós asztali bort a szomszédból egy kétcsillagos étteremben? Le is váltottam rögtön egy Aloxe Cortonra ami nem ment nagyon hozzá, de egy kitűnő bor volt. Pincérünk nagyon megijedt ezen a ponton attól, hogy a kitűnő vacsorát beárnyékolja a rossz borválasztás és rögvest előhozott a sajtokhoz és desszertekhez muzeális Spatlese-ket és Beerenauselese-ket 81-ből és 87-ből. A letaglózó epoisses szag után időközben életre kelt nejem is nagy kedvvel kortyolgatta ezeket a tételeket.

Eselböck egy fantasztikus kreatív elme, egy mágus a konyhában. Zsenialitása a merész íz és alapanyag kombinációkban manifesztálódik. Szakácsművészete helyi alapanyagokból táplálkozik, de folyamatosan jelen van egy jelentős keleties, franciás, helyenként mediterrán, görögös csavar. Mégis számomra a vacsora csúcspontjai, a fürj, a paprikaleves, a libamáj, az epoisses egyszerűbb képletekre épültek, mint némely más fogás. Ahol több pohárban, több felvonásban érkeztek a kiegészítők ott véleményem szerint egy kicsit félrecsúszott a fókusz és a dolgok nem úgy adódtak össze, mint ahogy a szakács elképzelte. Evvel együtt egészen kitűnő vacsora volt.

Taubenkobel

Schützen am Gerbirge, Burgenland, Ausztria

Összesen: 9/10

http://www.taubenkobel.at/

PORCELLINO GRASSO – A CSALÁDNAK TETSZIK

Porcellino Grasso nevű – kövér malachoz címzett – étterem néhány éve nyitotta meg kapuit Rózsadomb egyik népszerű körforgalma szomszédságában. A Café 57 csoporthoz tartozó étterem eleinte a séfet, Csizmazia Lászlót exportálta az 57-ből ide, hogy segítsen megalapozni a bizniszt, azóta pedig Executive séfként segíti a konyha működését. Véleményem szerint Csizmazia kitűnő szakács, de közelebb áll hozzá a magyaros, vagy akár a keleties ízvilág, mintsem egy rusztikusnak mondott olasz trattoria konyhája. És itt kezdődnek a problémák. Sajnos nem hiszek azokban a helyekben ahol executive séf ténykedik, összeállítja a menüt és ráhagyja a kivitelezést a személyzetre. Ez olyan mintha az én elképzelésemet másvalaki festené meg, írná meg dalban vagy költené meg versben. Hiányzik belőle az egyéniség, hiányzik az individuum. A Nobunál mondjuk, működik, de ott annyira merevek az elvárások és sztenderdek a fogások, hogy nincs is nagy lehetőség a kísérletezésre. Itt viszont van jókora helyet foglaló napi ajánlat és specialitások listája.

Az étlap hűen követi a népszerű, pesti, olasz trattoriák vonulatát, mely szerint kell egy széles pizza kínálat, jó minőségű halak és húsok dekára mérve, illetve házi tészták és rizottók garmadája. Ez jön be a budai elitnek. No meg családjaiknak. A Porcellino egyértelműen családi hely. Van játszótere és füves placc, ahol a gyerkőcök kiélhetik magukat, sőt időnként lufifaragó művészt, bébiszittert és egyéb kisegítőt hívnak a hétvégi családi forgalomhoz. Alul pedig külön gyerekszoba van, TV-vel, DVD-vel és játékokkal felszerelve, hogy a lurkók ki tudjanak kapcsolni két pizzaszelet közt (és nyugton hagyják aput és anyut). Szóval a vezetők tudják mitől gördülnek le ide testületileg a diplomaták, expatek, úri családok és yuppiek.

Az étterem egyébként óriási, ha összeadjuk a fenti teraszt és az alsó részt, akkor simán 300 főnél tartunk, és szerintem alul is 200-a vidáman elférnek. A felszolgálók pörögnek, hiszen nyáron teljesen megtelik a hatalmas terasz, de kompetensek és kedvesek és próbálnak lépést tartani a kérésekkel. Rögtön hozzák is a Zenato Pinot Grigiomat, ami egy csodálatos fehérbor és ezen felül remekül megy az olasz előételekhez, tésztákhoz és halakhoz.

Kezdésnek kérünk egy hagyományos bélszín carpacciot ruccolával és grana/parmezán sajttal. Mint az alábbi képből látszik a tálalás és az esztétikum nem tartozik a konyha erősségei közé – hatalmas helyhez hatalmas adagok dukálnak. Ez szerintem amerikai étteremben simán elmenne egy „family style” adagnak, amit az asztal közepére tesznek és hárman jól laknak belőle. Sajnos az aránytalanságok olyan hibákat eredményeznek, amelyek a fogások rovására mennek. Ilyen például a túlburjánzó rukkola ágy, ami teljesen elfedi a lényeget, a hajszálvékony marhaszeleteket alatta. Első blikkre ez egy teljesen nyers, kezeletlen rukkola halom, néhány parmezán forgáccsal. A sok rukkola sajnos ízben sem hagyja érvényesülni a diszkrét carpaccio szeleteket, mert a borsos kert ráül mindenre. Kb a felére lenne szükség.

Hasonló a problematika a tigrisrák bébispenóttal című fogásnál. Először is nem tigrisrákot kapunk, hiszen ezek mérete kb. ötszöröse lenne az itt kapott példányoknak, de lehet, hogy félreolvastuk és valójában scampi volt az étlapon. Kapunk néhány darab igencsak vizes, punnyadt, fagyasztóízű, ereket és belsőségeket tartalmazó rákfarkat, amelyeket hosszas tisztítás után belemártunk a fűszeres majonézbe. Ez segít nekik valamelyest és megmenti a fogást a teljes csalódástól. Nem úgy, mint a mellé tálalt (ismét) kezeletlen bébispenót levelet. Se egy vinaigrette, se egy olivás, balzsamecetes keverék, se semmi. Csak úgy hevertek összevissza, rondán, kajlán. Sőt, ha jól emlékszem még a föld is ropogott kicsit a fogam közt, tehát ki sem mosták rendesen az árut. Egy ilyen fogást nem lehet így tálalni, ez büntetendő.

Sajnos nem hatott meg a friss paradicsomöntettel tálalt, ricottás, spenótos házi ravioli sem. A bazsalikomos, fokhagymás paradicsommártás sótlan és jellegtelen, míg a tészta széle rendkívül kemény és erősen al dentén innen. A morzsalékos belső sem volt ínyemre túlzottan. Nem kapott lehetőséget a ragu, hogy összeérjen, egybekeljen a tésztával, hiszen egyszerűen ráhalmozták a konyhában, ahelyett hogy egy kis főzőlével összeforgatták volna, miután kifőtt a tészta.

Két külön alkalommal két branzinot is teszteltem. Egyszer fonnyasztott spenóttal, egyszer pedig grillezett polentával és zöldségekkel. Mind a kétszer azt választottam, hogy a sügérrel hadd boldoguljak el én, ne a személyzet filézze ki. Mind a kétszer jól jártam. A hal testüregét kellemes zöldfűszerekkel töltik meg: kakukkfűvel, rozmaringgal és bazsalikommal, nem beszélve a jókora mennyiségű fokhagymáról. A bőre a sütőben kellemesen megpirul, a hal húsa mind a kétszer friss és omlós volt, sőt még kellemesebb egy nagy löttyintés olivaolaj után. Az első alkalommal a spenót erőteljesen fokhagymás volt, de mivel csak egy percet piríthatták, legalább nem fonnyasztották ki belőle a színt és ízt, mint ahogy ezt sok más helyen elkövetik és így megtartott valamit állagából és ízéből. A pesztos zöldségeim és mozzarellás polentám szintén teljesen rendben volt. Korrekt áru.

Ugyanez elmondható a pizzákról is. Jó a tésztája, kellemesen leég a széle a sütőben és ropog mindenhol. A paradicsomalap is teljesen elfogadható. Húsimádó feleségem viszont összerakatott magának egy sonkás szalámis pizzát, de sajnos a feltétek minősége hagyott kívánnivalót maguk után. De így együtt nem is működött a dolog nagyon. Másszor viszont négysajtos pizzát kértünk, ami egészen kitűnő volt: csak úgy bugyborékolt rajta a kéksajt és a mozzarella lávafolyam.

Összességében elég vegyes képet mutat a két látogatásból összegyúrt kritika. A konyha teljesítménye egyértelműen ingadozik, csakúgy mint a használt alapanyagok minősége. A tengeri herkentyűk egyik látogatásunkkor sem voltak sajnos frissek: először egy tintahal kompozíció fogott ki rajtam, másodszor pedig ez az igen gyenge scampi spenóttal. Látszik sajnos, hogy az executive séf nincs jelen, nem irányítja a konyhát. Pizzát jó itt enni, ez biztos, és a hal sem volt csalódás. Tudnék mondani ennél jobb olasz éttermet, de azok mind Pesten vannak. Talán az a trükk, hogy nincs Budán komolyabb konkurencia.

Porcellino Grasso

http://www.porcellino.hu/index2.html

Összesen 5,5/10

MENZA: AZ

Emlékeznek még mekkora divat volt pár éve retro helyet nyitni? Amikor az Amerika-mánia és a nagy nyugat majmolás alábbhagyott az ezredfordulón tájékán és rájöttünk, hogy még korai lenne Kánaánról beszélni, akkor beindult a nosztalgiahullám. Szinte minden menő dolog retro volt: Melba, tibi, Tisza, Traubi, Te+Én, stb. Éttermek terén a retro vonalat talán a Liszt Ferenc téren székelő Menza kapta el legjobban, azóta is dübörög. Szinte nincs még egy hely a téren, amely évszaktól és időjárástól függetlenül ennyire tele lenne, így pörögne. Jó a PR-je. Amit most én megkísérelek egy picit lerombolni.

De igazság szerint nincs nagy vitám a Menzával, még azt is mondhatnám, hogy megértem azokat, akik annyira szeretik, hiszen ezen a kaján nőttek fel, ez a nagyátlag ízvilága. És a Menza valóban nagyon átlagos teljesítményt nyújt. Átlagos ízeket, átlagon felüli méretben, villámsebességgel tálalva, reális árakon. Aki a gasztronómiai status quo-t, a langymeleget, a nosztalgiát kedveli, annak biztos ez lesz a kedvenc helye. Épp ezért is mondom azt, hogy a Menza nem próbál annál sokkal többet adni, mint ami a nevéből fakad. Gyors közétkeztetést.

Két különböző látogatást gyúrtam egybe, egyszer családosan, egyszer egyedül étkeztem. A közös mindkét látogatás alkalmával az volt, hogy nehezen lehetett helyet szerezni a teraszon, annyira fullon volt az intézmény. A kiszolgálásra sem lehetett nagyon panaszom: rendkívül kedves és szolgálatkész pincérek vették fel a rendeléseinket.

Kezdjük a zászlóshajóval, a husilevessel. Kapunk egy hatalmas tányért, benne egy malomkőnyi grízgaluskával, ami a tányér felét kiteszi nagyjából, mellette egy pár hasáb répa, egy karalábé és egy nagy, cupákos fartő. Ezt az egészet öntik nyakon, ceremoniális módon egy teáskannából forró húslevessel. A leves és a betétek mennyisége egy kisebb családra van méretezve. A grízgaluska olyan kemény, mint a kő, a belseje teljesen sziklaszilárd. A zöldségek nincsenek szétfőzve, ami pozitív. A fartődarab kb. harmada elrághatatlan cupák, ami a tányér szélére kerül. A leves ennek ellenére tartalmas, ízes, nem érződik rajta az ízfokozó fűszerkeverékek jelenléte. Belapátolom az első adagot, aztán még öntök egy kis levest a húsra, de a teáskannában így is sok lé marad – megy vissza a konyhára.

Palócleves. A kapros, tejfeles, tartalmas lében sok szétfőtt zöldbab úszkál, vélhetően késztermék került bele. Nem mernék megesküdni rá, de talán ürühús került bele és nem marha, ami igazolna egyfajta autentikus elkészítési módszert. Nekem mindenesetre bejön az erőteljesebb, markánsabb húsíz és jobban is passzol a babos léhez, mint egy szoft marha. Ez is OK.

Vasalt csirkecomb majonézes burgonyasalátával. Egy hadseregre elegendő burgonyasaláta került a tányérra, benne igen kellemetlen nagy „kezeletlen” hagymadarabokkal, amelyek miatt délután problémás volt a kommunikáció embertársaimmal. A hagymát érdemes egy picit fonnyasztani előtte ecetben vagy másképp, hogy ne legyen zúzós a salátában, de itt ez nem történt meg. A vasalt csirkecomb olyan volt, mint egy méretes vasalt csirkecomb, se több, se kevesebb.

Mézes, chilis pácban sült oldalas steak burgonyával. Elég, ha ránézünk a képre, hogy konstatáljuk, hogy nem hétköznapi az oldalas mérete. Sajnos manapság még ott tartunk, hogy sokan már ennyi kaja látványától is tűzbe jönnek és a minőségi szempontok egyáltalán nem kerülnek szóba, hiszen nem lehet rossz az az étterem, ami ennyi étket tol ki a vendég elé. Nem akarok igazságtalan lenni, az oldalas bizonyos részei egész porhanyósra sikeredtek: kívül kellemes volt a mézes sült kéreg és belül meg szaftos és jó zsíros a hús. Csak sajnos két méterrel arrébb, az oldalas más részei kemények és rágósak voltak. Tényleg felmerül bennem időnként a kérdés, hogy miként képesek emberek ilyen méretű adagokat elpusztítani? És ha hozzám hasonlóan ottmarad a tál egy része, akkor a konyha miért nem próbál picit igazítani a mennyiségeken? De lehet, hogy mindez a márka része, a hitvallás egyik eleme, ami sikeressé teszi a helyet és ezen nem lehet csak úgy változtatni. Ide azért jönnek sokan, hogy elképesztő mennyiségeket betoljanak és ez így van jól.

A Menza kétségkívül hangulatos hely. Jó ide beesni egy fröccsre, egy dumára, egy tál levesre. Családi ebédeknél is látom a vonzerejét: mindenki talál kedvére valót és senki sem fog éhesen távozni. Biztosra megy. De ha engem kérdeznek, akkor azt kell mondanom, hogy valamikor egy menő hely volt, ami manapság szándékosan nem akar lépést tartani a kor szellemével, nem hisz a szezonalitásban, nem hisz mindenek felett a minőségben, és azt gondolja, hogy a méret a lényeg. És ez kevés.

Menza étterem

Liszt Ferenc tér 2

http://www.menzaetterem.hu/

Összesen: 5,5/10