Megmondom őszintén, sohasem voltam nagy rajongója a Giorgio Armani féle minimál-fekete-fehér-szuper letisztult irányzatnak, de maximálisan elismerem a divatra gyakorolt hatását. Hogy az Armani Caffé hogyan jött létre és milyen stílust képvisel a világ konyhái közt, az hamarosan kiderül. A világszerte ismert brand franchise-ként terjed és általában Armani boltokban, illetve azok tőszomszédságában telepszik meg.
Magyarországon sem történt másként: jött az Armani fashion és hozta magával a franchise jogokat az étteremre is, amelyeket itthon a pletykák szerint három büszke tulaj birtokol. A tulajok – központi Armani tudással immáron felvértezve – létrehozták a tökéletesen letisztult étterem és bár mintapéldányát. A letisztult jelző jól illik rá, de azt gondolom, hogy a minimalizmus ilyesfajta manifesztációja inkább elrettentő, mint hívogató. A helységben hatan vagyunk ebédre, de a terem visszhangzik az óriási belmagasság miatt. Persze a magas plafon jó lenne, ha lenne elég élet, amely megöltené ezt a sivár helységet. A teremben egy nagyon felkészült és kedves 5-6 fős felszolgáló brigád mozog folyton a pályán várva a hétvégi beeső vendégeket, akik nem nagyon jönnek. Piros és fekete székek, asztalok, fehér tányérok, fekete gránit padló, ezüstös fehéres korinthoszi oszlopok – a színek minimálisra hangolva. A minimális dekor közt, minimális vendégsereg élvezi a minimális fogásait.
Kapunk egy kitűnően felszerelt kenyérkosarat friss paradicsomos és olivás ciabbatával és grissinivel. Hozzá olívaolajat és kis balzsamecetet kérünk „tunkolótányérba” töltve. A kenyerek melegek, frissek és finomak. A kosár jó ötlet és végig az asztalon marad ebéd közben – lehet folyamatosan tunkolgatni, ha az ember megéhezne.
Előételnek – ahogy Giorgio maga is tenné – kis tésztát kérünk. Rendkívül vonzónak tűnik a kardhalas, olivás, szárított paradicsomos linguine. A ragu/sugo csak apró egységnyi alaplével, talán fehérborral, lett feleresztve: benne a kardhal ízletes, a fekete, kalamata-szerű olíva sósan ízes és a szárított paradicsom édeskés. Szinte tökéletesnek mondható a ragu, hacsak az olívaolajjal csepegtetett tésztánk nem ropogna. A csatolt képen is tisztán látszik, hogy ez a linguine bizony nem engedett fel teljesen, van neki még jelentős tartása még a főzési folyamat végén is. Felfelé kunkorodik a főtlen vége, ahelyett hogy lágyan ölelnék egymást a szálak.
Természetesen szóvá teszem az incidenst a nagyon kedves és végtelenül barátságos üzletvezetőnek, aki csak avval tud nyugtatni rezignáltan, hogy ő már számtalanszor elmondta a tulajoknak, szakácsoknak, de mindhiába. Kedves Tulajok, Szakácsok! Istenemre mondom, hogy a 3 csillagos Enoteca Pinchiorri és Toszkána legjobb éttermeit végigjárva nem találtam egy olyan tésztát sem, amelynek a közepe ropogott volna. Ismétlem: nem fogkemény, ropog! Mindnyájan tudjuk, hogy az al dente, avagy fogkemény tészta az olasz konyha egyik alapköve. Ezt a filozófiát persze magyar ember nem vallja magáénak, hiszen mifelénk a tészta elfőve, puhán jó. Gondoljunk csak a milánói bordára. Mi lenne, ha hirtelen fogkemény spagetti lenne a rántott hús alatt? Forradalom. Na de az Armani Caffé tudjon azért tökéletes tésztát gyártani, szerintem ez minimum követelmény.
Másik előételünk ricottával és spenóttal töltött házi ravioli vajas, zsályás mártással. A ricottás, spenótos táskák íze kellemes, semleges jól egészíti ki ízben a markáns zsálya, a parmezán umami és a krémes, vajas mártás. Mennyiségileg nem vág földhöz az adag, de elégséges.
Főételnek aranydurbincs, avagy orata filé érkezik könnyű, alapleves, fehérboros mártásban, kagylókkal. Az étlap alapján kicsit többet vártam a fogástól első ránézésre, de alapvetően nem hagyott cserben. Az érezhetően friss, tengeri hal aromás alaplében lett kifőzve, amely levesszerűen öleli körbe a halat a tányér alján. A fehér húsú hal rostjai puhán omlanak a szájban. A hal tetején kis kaporlevél és petrezselyemzöld csücsül, míg alatta friss koktélparadicsomok jelentik az egyetlen hagyományos értelemben vett köretét a fogásnak. A hal elfogyasztása után gyorsan kipiszkálgatom az apró vongole kagylókat, amelyet a hal köré szórt a chef. Kellemes, egyszerű, komplikációmentes, de nem túl kreatív, mediterrán fogás.
Még a végén lecsúszik egy desszert is – almakompótszerűség, vaníliasodóval, ropogós tésztalapon, vaníliafagylalttal és friss fügével. Amolyan alternatív, kifordított almás pite. Kellemes, friss, nyárias desszert, amiben az alma lehetne egy kicsit lágyabb, omlósabb és az egész lehetne kicsit izgalmasabb.
Összességében nem laktunk túl jól. A szakácsok láthatóan nem akarnak elkényeztetni az adagok méretével, bár gondolom a tálalás és a méretezés is a franchise koncepció része. Ha az ember igazán jól akar lakni az Armani Cafféban, akkor bizony végig kell enni az antipasti, primi piatti és húsok/halak sort, mert különben meglepetés érheti az étkezés során. Az alapanyagokkal kapcsolatban alapvetően nem lehet semmi panaszunk, hiszen a kenyerek jók, a kardhal és az orata érezhetően friss, a paradicsom – legyen az szárított vagy koktél – finom és édes. Ennek ellenére mégsem klappol a dolog teljesen. Mindig is úgy gondoltam, hogy az egyszerűen nagyszerű minimalista ételek ott jók, ahol ezek „megteremnek”. Vaddisznós ragut Toszkánában, alioli szószos királyrákot a barcelonai piacon és linguine con pesce spada-t a ligúr tengerparton érdemes enni. Ha semmit nem adunk hozzá, mint ahogy az Armani Caffé sem tesz le túl sokat a kreativitás oltárán, akkor csak az alapanyagra számíthatunk, és mint tudjuk, az alapanyag mifelénk szeszélyes természetű.
Az ebéd végén azt érzem, hogy az Armani csatlakozott a jó olasz konyhát felszolgáló éttermek közé, de ezen az árfekvésen többet kell tennie azért, hogy visszatérő vendégek legyünk. Teljesen ebédünk 2-3 pohár borral kb. 20 ezer forintot ért. Pozícionálás szempontjából is talán érdemesebb lenne restobárként, mint előkelő étteremként felfuttatni, hiszen olyan adottságokkal és méretekkel rendelkezik a bárpult, hogy szerintem minden este idecsődülne a város apraja nagyja koktélozni.
Armani Caffé
Andrássy út 9.
Összesen: 6/10
FOODPOLICE 