RESTAURANT MAGAZINE – TOP 50

A Restaurant Magazine idén is lehozta a világ legjobb 50 éttermét tartalmazó listáját. Az már most látszik, hogy a konkrét helyezéseket nem érdemes túl komolyan venni az első 10-en kívül. Az első húszban szerepel például a londoni St. John bisztró, amely a „Nose to tail eating” meghonosítója és a klasszikus, belsőségekkel teletűzdelt brit konyha fellegvára, ami persze jópofa hely (hétvégén lesz lehetőségem kipróbálni), de mondjuk egyáltalán nem szerepel a listán Gordon Ramsey egyetlen étterme sem. A hülye is látja a két szint között a különbséget. Elég, ha a Hardens, Andy Hayler, a Michelin, a Zagat vagy bármely más rendszer értékelését nézzük. Ez a kettő nem ugyanaz a liga – és nemcsak szerintem.

A Restaurant Magazine listája ezen felül Gordon volt tanítványának és üzlettársának, Marcus Wareing-nek adott egy 52-ik helyet, ami két csillagos hely lévén szerintem természetes, de ebben a listában mulatságos, hisz evvel a helyezéssel a londoni Nobu és a Hakkasan éttermek mögé került. Namármost a Nobu egy jó étterem, de Japánban, Amerikában van nála ezerszer jobb is. Elég az én Nobu kritikámmal és a képeimmel összevetni a chuckeats blog-on szereplő kyotoi, vagy akár kaliforniai éttermek színvonalával és rögtön látszik majd a különbség az utóbbiak javára. A nobu jó, de a nobu nem elég jó ahhoz, hogy ilyen helyezést érjen el ezen a listán. Biztos De Niro segített. A Hakkasan a világ legjobban kinéző kínai étterme – szintén volt szerencsém egy vacsorát elkölteni itt – de semmiképp sem állíthatom, hogy revelatív élmény lett volna. Az licsi martinijük és a design sokkal jobb volt, mint a szójás oldalasuk. Egyébként ebben a műfajban Alan Yau másik londoni étterme, a Yauatcha sokkal jobban tetszett.

Egy szó mint száz a lista nagyon furcsa és inkább a jó marketinggel rendelkező helyeket dicséri, mint a valós teljesítményt. Ennek ellentmond Ramsey viszonylagos hiánya, illetve szegényes 91-dik helyezése a londoni maze-zel. A cseheknél továbbra is jól működik a marketing gépezet, hisz felkerült az idén 74-dik helyre az Allegro, mint egyetlen kelet európai hely és szerencsére eltűnt a listáról a Café Kör is, ami valami egészen megfejthetetlen okból valahol a 80-dik hely környékén tanyázott múlt évben. Ez azt hiszem mindent elárul a lista szakszerűségéről.

A lista szerintem inkább jelzéseket küld a külvilág számára és sok apró, rejtett üzenetet tartalmaz, trendeket jelenít meg. Ilyen trend például a skandináv konyha feltörése és a Noma harmadik helye. Rettentő sok Noma kritikát olvastam már és a képek alapján valóban megérdemelt lenne a három csillag, bár most csak kettőt kapott idén a Michelin Guide-tól. Az első tizenötben szerepel két étterem, amelyben én is jártam: a Fat Duck (zseniális) és a French Laundry (életem legjobb étkezése), és amelyek teljesen megérdemelt módon vannak itt. Leírások, képek, más bloggerek beszámolói alapján pedig a Gagnaire, a Can Roca, Keller másik étterme a Per Se, az Alinea, a Michel Bras illetve az Astrance szintén a világ legjobbjai között vannak.

A legjobb 50-en a S. Pellegrino szerint:
1. El Bulli Spanyolország
2. The Fat Duck Nagy-Britannia
3. Noma Dánia
4. Mugaritz Spanyolország
5. El Celler de Can Roca Spanyolország
6. Per Se USA
7. Bras Franciaország
8. Arzak Spanyolország
9. Pierre Gagnaire Franciaország
10. Alinea USA
11. L’Astrance Franciaország
12. The French Laundry USA
13. Osteria Francescana Olaszország
14. St John Nagy-Britannia
15. Le Bernardin USA
16. Hotel de Ville Svájc
17. Tetsuya’s Ausztrália
18. L’Atelier de Joel Robuchon Franciaország
19. Jean Georges USA
20. Les Créations de NARISAWA Japán
21. Chez Dominique Finnország
22. Ristorante Cracco Olaszország
23. Die Schwarzwaldstube Németország
24. D.O.M. Brazília
25. Vendome Németország
26. Hof van Cleve Belgium
27. Masa USA
28. Gambero Rosso Olaszország
29. Oud Sluis Hollandia
30. Steirereck Ausztria
31. Momofuku Ssam Bar USA
32. Oaxen Skärgårdskrog Svédország
33. Martin Berasategui Spanyolország
34. Nobu Nagy-Britannia
35. Mirazur Franciaország
36. Hakassan Nagy-Britannia
37. Le Quartier Francais Dél-Afrika
38. La Colombe Dél-Afrika
39. Etxebarri Spanyolország
40. Le Chateaubriand Franciaország
41. Daniel USA
42. Combal Zero Olaszország
43. Le Louis XV Franciaország
44. Tantris Németország
45. Iggy’s Szingapúr
46. Quay Ausztrália
47. Les Ambassadeurs Franciaország
48. Dal Pescatore Olaszország
49. Le Calandre Olaszország
50. Mathias Dahlgren Svédország

WALTER BAUER – BÉCSI MICHELIN CSILLAGOS KALANDOK

Nem messze a Stephansdom-tól, Bécs egyik csendes belvárosi utcájában található a Walter Bauer nevével fémjelzett étterem. Hosszú kutatómunkám alapján – miután összevetettem a Zagat, a Michelin, a Gault Millau, a Fodors és egyéb kalauzok értékeléseit, ezek után pedig áruk alapján is faktoráltam az eredményeket – a gép kidobta az egy Michelin csillagos, 2 Gault Millau sapkás Bauer nevet. Hétköznap délben általában itt meg sem lehet mozdulni a jómódú bécsi bizniszmenek és polgárok tömkelegétől, de most rajtunk kívül csupán egyetlen egy asztalnál ülnek. Úgy tűnik ők törzsvendégek – látványosan sokat legyeskedik körülöttük a főpincér.

Nem tartozik szorosan az itteni étkezéshez, de nemrég Londonban akartam ugyanígy pár jobb helyre asztalt foglalni, sajnos nem sok sikerrel. Gordon Ramsey Royal Hospital Road alatti „flagship” étterme minden hétvégén zárva tart, míg a Le Gavroche hétvégén ebédre szintén nem fogad vendéget. Egyre gyakrabban futunk bele ilyen szituációkba. Hiába, a recesszió véget vetett a komolyabb üzleti ebédeknek is. Üres az egy csillagos és üres a három csillagos egyaránt.

Bauer Úr étterme kívülről akár egy jelentéktelen csehó is lehetne, régi cégérrel, lapos portállal. Igazából azt sem lehet látni rajta, hogy étterem működik itt, nemhogy gasztronómiai szentély. Bent már azért érződik az egy csillag, az ehhez tartozó kissé befeszült elegancia, illetve az osztrákok hűvössége. A pincér vendég arány ma 1 az 1-hez, ami kicsit kellemetlen, amikor folyamatosan azt lesik felszolgálóink, hogy az ember mikor teszi le a villáját, mikor érezteti testbeszédével, hogy ennek a fogásnak vége. Na ehhez a momentumhoz képest valahogy mindig egy lépéssel előrébb jár a stáb, ezért a félig teli poharainkat mindig teletöltik és karjaik nyúlnak az üres tányérok felé egy másodperccel azután, hogy arra letettük evőeszközeinket. Ez némileg feszélyezi a vendéget: a hatékonyság és kényelem érzete helyett inkább valamiféle „essünk túl rajta gyorsan” érzés alakul ki. No mindegy, előre kapunk egy pohár zöldveltelínit, ami jól csúszik kifejezetten egy nagy és nehéz délutáni tárgyalás előtt.

A kenyér háromféle: egy fehér, bagettszerű képződmény, egy félbarna illetve egy egészen sötétbarna pumpernikel jellegű isteni rozskenyér – ez utóbbiból sok fogy. A kenyérre jó minőségű, lágy, sós vajat kenegetünk. Üdvozlőfalattal kényeztet a szakács, Tommy Möbius, akit az egyik legkreatívabb konyhafőnökként tart számon az osztrák gasztrókritika. Nem holmi üvegbe eltett fetát, vagy grissinit, reggel leturmixolt zöldségkrémet, vagy sima zsírt kapunk, hanem egy kis tál „fish and chips”-et.

A Fish and Chips itt nem egy zsírpapírban ázó, vastag panírban szottyadó rossz minőségű haldarabot jelent, hanem egy falatnyi habkönnyen bundázott, rántott saibling-ot, avagy osztrák hegyi pisztrángot. Az omlós haldarabot egy kenetnyi zöldfűszeres majonézzel és egy árva burgonyaszirommal tálalta a szakács. Ez önmagában is értelmezhető fogás, túlmutat az üdvözlőfalatok eddig megismert verzióin. A szakács beköszönőjében evvel elárulja, hogy osztrák klasszikusokat, hagyományos fogásokat fog egy picit új köntösben tálalni könnyedén, kreatív módon.

Az előételeink nagyon biztosan hozzák az egy Michelin csillagot. Az én céklás rizottóm egyszerűen világbajnoki. Abban a pillanatban, az első kanál után úgy érzem nincs is hozzá fogható ízben, egyszerűen tökéletes. Csak annyit tudok mondani: Hú. A rizottón trónoló fésűkagyló – bár három van belőle – egyértelműen nem a főszereplő. Egyszerűen nem érdemli meg. Kellemesen megsült rostlapon, a kagyló húsa feszes, kicsit ruganyos, technikailag rendben van. Na de az a rizottó… Édes, pikáns, krémes, céklás manna. Hogy az arborio szemek al dente főttek? Kit érdekel. Hogy ideálisan adagolták az alaplevet hozzá és gondos kezek kavargatták végig. Nem számít. Az összhatás számít és az mennyei volt. A cékla jellemző zöldsége Közép-Kelet Európának, hazánkban inkább ecetesen fogyasztjuk, míg a lengyelek, ás oroszok főzelékként, levesként és más formában. Épp ezért lesz inkább helyi a fogás, mint olaszos – de kétségkívül a másik előételünk volt a kettő közül a rusztikusabb.

Valóban, rusztikus volt alapanyagok tekintetében, viszont tálalás szempontjából ultramodern. Malacorr zöldbabbal. Valahogy így képzelem a modern osztrák konyhát. Nemcsak ízre, hanem tálalás szempontjából is a legmagasabb minőségi kategória. A tányéron két mértani kocka, egymástól optimális távolságra helyezve. Az egyik kocka zselatinos, talán agar agar fogja össze, benne zöldes fava babszemek „lebegnek”. Ez lenne a körét. A másik kocka szintén kocsonyás, de vélhetően a konfitált malacorr zselatinja tartja össze. A malacorr kockában van malachús, ez isteni puha, mellette cupákos porcogódarabok is feltűnnek. A kocka alatt szintén zöldbab fekszik, de nem nagyszemű fava bab, hanem klasszikus, hosszúkás formában egy tejszínes, tormás mártásban. El kell ismerni, az osztrákok tudnak, ha tormáról van szó.

Az előételeknél sajnos kevésbé meggyőzőek a főételek. Először is báranyt rendelek, de valamért nyúlnak érti a pincér és azt is kapok. Miután kérdőre vonom, nem is óhajt tudomást venni a botlásról, egyszerűen nem hallja meg a félénken feltett kérdésemet és rögtön valami bort ajánl a fogáshoz. Nekem persze keresetlen szavak kíséretében vissza kellene küldenem a konyhára, de a nyúl is nagyon szimpatikus, ahogy előttem fekszik a tányéron, és nem szeretnék további 20 percet várni a főételemre. Így hát megeszem a nyuszit.

Mit nyuszi. Ez inkább óriás házinyúl, akkora combbal, mint egy pulyka. A köret itt egészen dicséretes, amolyan mediterrán zöldségeskert: hosszú szeletekre vágott, párolt édeskömény, apró fekete kalamata olivabogyó és zsenge, bébi articsóka. Az egész pedig egy fehérboros, a nyúl jus-jével feljavított kellemes mártásban úszik. A nyúl – vélhetően mérete és kora folytán – a hőkezelés során picit kemény marad, ezért csak a nemes Laguiole típusú késnek köszonhető, hogy könnyen elbánok vele. A helyzet az, hogy ez a kis olaszos köret és kellemes mártás az egysíkú nyúlon nem változtat sokat.

A túloldalt lévő konfitált borjúpofa színe sötét, mint az éjszaka. Ez is egy tetemes adag – a szakács nem aprózza el a fogásokat. Az éjfekete, vörösboros mártáshoz és az omlós pofahúshoz a szakács egy elképesztően lágy, színre wasabira hajazó tormás krémet álmodott, mellé a napi kedvenc zöldség: céklakockák és zsenge céklacsíkok. A pofa itthon is kezd nagyon népszerűvé válni, gondolom a válság csak felerősíti ezt, hisz alapvetően olcsó alapanyagról van szó. Finom a gazdag szaft, ötletes nagyon a fogás, minden egyben van itt.

Desszert nélkül nem megyünk el annak ellenére, hogy várnunk kell rá 20 percet. A várakozás maximálisan megéri, hisz házi tarte tatint kapunk cox almából, vanílafagylalttal. Tarte tatin-t magam is előszeretettel gyártok a konyhában, emlékeim szerint fejjel lefelé fordítva sütöm miután a kemény, vajas tésztát az almák tetejére fektetem. Ez a verzió viszont úgy készül, hogy a karamellizált almák egy habkönnyű, ropogós rétestészta-szerűségen fejjel felfelé sülnek. Más a technika, de ízre kiemelkedően jó az édesség. Egy gombóc vaníliafagylaltot helyeztek a tortácska közepére, amiben egy hajszálvékony csokoládélap is helyet kap.

A Bauernél az osztrák polgári konyha alapja jelen van. Mindezt könnyű olaszos, időnként franciás jegyekkel párosítja Möbius séf, melynek következtében a fogások színvonala emelkedik, nemesebbek és kifinomultabbaknak lesznek. Az egy Michelin csillag az étkezés alapján vegyes érzelmeket vált ki belőlem. Ha szigorúan az előételeket veszem alapul, akkor simán veszi az akadályt, sőt. Ettől a szinttől – néhány kivételtől eltekintve – a magyar éttermek még mindig messze vannak akár ízben, akar tálalásban. Ha viszont a főételek az összehasonlítás alapja, akkor igencsak versenyben vagyunk itthon is. A 160 euros ár két főre pedig igen magasnak mondható hazai viszonylatokban – 25 ezer forintot jelent fejenként 2 pohár borral. Egyszóval igen jót ettünk, de ez a szint véleményem szerint egy kis odafigyeléssel és több kreativitással hozható.

Walter Bauer

Bécs, I. ker, Sonnenfelsgasse 17

Összesen 9/10

OLIMPIA ÉTTEREM – EGYÉRTELMŰ ARANYÉREM

Hurrá, eljutottam az Olimpiába! Már többen, több fórumon megírták, hogy az étterem belső berendezéséről és a dekorról nem érdemes sokat beszélni, hiszen itt maradt szinte minden relikvia a korábbi, e helyen működő azonos nevű görög étteremből. Ennek ellenére nincs vele nagy gond, nem kellemetlen vagy kényelmetlen itt üldögélni. A legviccesebb talán az, ahogy a kinti ablakon kék alapon fehér, görögös betükkel még ki van írva hogy „kávézó”. Hát biztosíthatom a kedves olvasót, hogy az Olimpia minden, csak nem kávézó. Itt kérem valódi gasztronómia van, mégpedig magasfokon.

Hetek óta próbáltam asztalt szerezni, de úgy tűnik mindig rossz pillanatban emeletem fel a telefont. Egyszer elutasítottak, mivel egy 6-8 fős társasággal mentünk volna. Azt mondták kicsi a hely. Sokszor nem vették fel a telefont, amikor meg igen, addigra késő volt és a három nappal később esedékes vacsorára már nem volt hely. De most sikerrel jártam: pontosan egy héttel előre foglaltam. Meg kell mondjam, kicsit furcsák a velem egy légtérben ülő vendégek. Nem tudom sajnos jobb szóval illetni őket, és egyáltalán nem akarok nagyon sznobnak vagy lenézőnek tűnni a témában. A vendégek, mintha épp az utcáról estek volna be, kicsit „kocsmásra” öltözve ülnek az asztaloknál. Nem passzol ahhoz a képhez, amit kialakítottam magamban, mely szerint ide egy titkos társaság tagjai járnak, akik tudják mitől döglik a légy, akik hajlandóak heteket várni egy foglalásra és akik feinschmeckerek a szó legnemesebb értelmében. Nem, ide egyszerű emberek járnak egyszerűen jót enni. És ez a tudat felvidít. Bárcsak sok ehhez hasonló hely lenne. A közönség nem tűnik egy gourmand társaságnak, de lehet hogy téves prekoncepcióim vannak azt illetően, hogy ki is ma itt a gourmet celközönség. Biztos túl sokat fertőződtem olyan helyeken, ahol megjelenni kell és nem enni.

A kiszolgálás tökéletesen illik az étteremhez: teljesen fesztelen, szuper laza, de végtelenül korrekt és kedves. Pincérünkkel már haverok vagyunk az első fogás után. Ő egy egyszerű, szókimondó, őszinte fiú. Teljesen romlatlan, olyan mint az étterem maga. Rátérünk a rendelésre. A meglepetés – ha lehet ennek nevezni a rendelést – engem igazából nem ér meglepetésként, hiszen hallottam róla eleget. Csupán az asztalunknál ülők emelegetik a szemöldökeiket kissé a pincér „flegmasága” hallatán. De hát ez nem flegmaság kérem, itt tényleg nem nagyon lehet rendelni, maximum meg lehet adni egy számot, hogy hány fogást óhajtunk elfogyasztani, illetve mi az amit nagyon NEM szeretnénk enni a táblára írt alapanyagok közül. Eredeti, az biztos. Nekem értelemszerűen semmi bajom sincs, se a vörös márnával, sem a kacsamájjal, se a boldog, kapirgálós csirkével, de még a borjúval sem. Még csak egy gyenge utalást sem kapunk arra nézve, hogy ezek hogyan lesznek elkészítve, a köretre nem kérdez(het)ünk rá, úgyhogy a legjobb hátradőlni és várni, hogy mit süt ki a szakács.

Pincérünk egy vékony, füstölt tokhal szelettel borított kunágotai – egész biztosan sous vide-olt- kacsamaját prezentál mangós, paprikás „relish”-sel (bocsánat, magyar kifejezést nem találok erre). Egyszerűen zseniális. Ilyet tényleg régen ettem itthon, bárhol. A kreativitás olyan fokon van jelen és olyan szinten párosul a főzni tudással és minőségi alapanyagokkal, hogy egészen meghökkenek. A füstölt hal fátyolként borítja be a lágy, édeskés kacsamáj darabokat – ízük tökéletes szimbiózisban van. Tovabb viszi az édes, sós, füstös ízeket a mellette lévő mangós paprika relish illetve a hozzá kapott 2003-as olaszrizling is. Minden a legnagyobb harmóniában egymással.

A szakács, Takács Lajos, úgy tűnik nemcsak a legjobb hazai alapanyagokat kutatja fel, hanem jó ismerője a legnagyobb nemzetközi trendeknek is. Az utóbbi időben, külföldi blogokon és fórumokon mindenhol csak tojásról lehet olvasni. Tojás minden formában, de leginkább buggyantva, vagy sous vide-olva, jó minőségű sajttal, esetleg valamiféle burgonyával, jobb helyeken szarvasgombával – a világ legalapabb alapanyagai egy kis luxussal megbolondítva. Itt sem történik másképp. Buggyantott tojás érkezik, amely pincérünk szerint optimális ideig főtt. Az optimális nem kifejezés: a gyönyörű sárgája nem kemény, de nem is folyik, inkább úgy hömpölyög, lassan, méltóságteljesen. A tojás tetejére – biztosítva sósságát – szardelladarabokat szórtak. A fogás alján forrázott, friss, zöld medvehagyma fekszik és egy kevés a főzőléből (talán). Nem tudjuk eldönteni, hogy előétel vagy leves kategóriába utaljuk a fogást, egy dolog biztos, remek. Örvendjünk, hogy megérkezett Pestre is a tojás, mint főszereplő.

Az öt fogásos menü következő felvonásaként tápiógyörei „boldog” csirke érkezik. Vélhetően addig volt boldog szegény, amíg szabadon rohangált és kapirgált Tápiógyörén, az udvaron és nem akkor, amikor kitekerték a nyakát, hogy minket boldogítson az Olimpiában. Egy klasszikus szombati ebédet reprodukál nekünk a szakács, magasfokon. Rántott csirkét kapunk házi panírban, isteni omlós morzsában – olyan porhanyós, úgy omlik, hogy csak na. Egy alsó combot és egy melldarabot küldtek nekem: a panírban es a csirkében is fellelhető egy jellegzetes, diós izvilág miatt, mintha bresse-i lenne a szárnyas. De hát nem az: tápiógyörei. Szerintem van olyan jó, mint francia vetélytársa. Ezek után merje mondani valaki, hogy nincsenek itthon jó alapanyagok. Csirke, az már biztos van. Köretnek apró, vajas petrezselymes burgonyát kapunk és pontosan négy szelet fokhagymás uborkasalatát. Ideális. Hozzá Villa Tolnay Rajnai Rizlinget iszunk, tökéletes.

Itt bekövetkezik az est első és talán egyetlen hibás lépése. A kisalföldi borjú paprikamártással sajnos nem annyira jó, elmarad az előző fogások színvonalától. Sokáig gondolkodunk, mi lehet a hiba és rájövünk, hogy a paprikamártás szinte teljesen azonos egy az Uncle Bens féle szortimentből származó öntettel. Persze nem az, de mégis. Valószínűleg, ha soha nem éreztük volna korábban ezt a picit mű paprikás ízt, akkor csettintettünk volna, de így csak meglepetten nézünk magunk elé. Megjegyezném, hogy a hús jól volt elkészítve, de itt az alapanyag sajnos nem volt a top-on. Köretnek van még egy kevés szezámolajjal locsolt bébi bok choy is és pár levél turbolya – de amennyire finom, sajnos nem illik a mindent elnyomó paprikás mártáshoz. Ez ma este a gyenge pont.

Kár lenne így végetvetni a főételek sorának, ezért utoljára még befér egy szelet báranyka is. Ez maga a fantasztikum: a hús széjjelomlik a szájban, míg a bőre kívül enyhén ropog. Technikai bravúr és remek alapanyag. A hús annyira jó, hogy észre sem veszem a köretet. Egy vékony csík apró szeletekre vágott köménymagos cukorborsó és egy vékony csík babcsíra. Állítólag csilis, vagy fügés (?) öntet is volt hozzá, de a hús mellett semmi sem éreztem. Fenséges volt. Itt már borban jókora lépéseket teszünk előre és egy friss villányi kékoportóval vesz le a lábamról a pincér. Kékoportót nem iszom, nem szeretem a vékony testét, a behízelgő édességét. Lányos bornak tartom. Címkét nem is mutat a pincérünk. De eme portugieser szintén megváltoztatott mindent amit evvel a szőlőfajtával kapcsolatban gondoltam. Persze a bárány segített.

A desszert előtt kapunk pár falat nagykőrösi sajtot: két lágyabbat és egy keményebb fajtát. Hozzá Szepsy féle Tokaji 2006-os édes szamorodnit szolgálnak fel, még nincs is lepalackozva csak a papírcimke és pár firka árulkodik zseniális „nemzőjéről”. Itt már a legjobb francia bisztróban vagy brasserie-ben érezem magam.

A desszertnek felszolgált túrókrém jó, de összességében nem nyűgöz le. A krémesre hajazó építmény tetején karamell lap van, mellette dulce de leche ízű hab tornyosul, de ha ez nem lenne elég, még egy kevés papaya és áfonyamártást is csorgattak mellé a konyhán. Ezen a ponton már teljesen tele vagyok, csak turkálok benne és kiprbálom mindegyik édes szósszal a krémeket. Azt hiszem marad a szamorodni, sőt biztos vagyok benne. De még a végén egy málnapálinkát is leküldök örömömben.

Az étkezés áráról ritkán szoktam értekezni, mert picit megtévesztőnek és erősen szubjektívnek érzem az ár/érték arány fogalmát. Itt azonban muszáj említést tenni arról, hogy fentebb leírt 6 fogás ára összesen 6000 forint körül mozog ital nélkül. Mit mondjak, deal.

Megkockáztatom, hogy ezen a helyen, per pillanat valami nagyon komoly dolog történik, ami a pesti gasztronómiai térképet és közízlést alapvetően átírhatja, megváltoztathatja . Súlyos szavak ezek, de remélem igazam lesz. Az olimpia a maga nemében egyedülálló és zseniális.

Olimpia Étterem
VII Alpár u. 5
Összesen: 8,5/10